Ezt a beszédet fogom mindjárt elmondani a városi ünnepségen:

Kedves zsámbékiaik, kedves barátaim, tisztelt ünneplők!

Ma újra március 15-e van. Nem csupán dátum szerint. Ugyanúgy vízválasztóhoz érkeztünk, mint eleink 1848-ban, amikor ezen a szent napon megszületett a polgári Magyarország. Nemzetünk felszabdalva, a középkorból örökölt feudális rendszerben jogfosztottan élt. Ahogy a mi nemzedékeinknek 1956 példája, úgy a márciusi ifjaknak a francia forradalom jelszavai nem egészen hatvan év távlatából mutattak irányt: szabadság, egyenlőség, testvériség.

Ez a hármas jelszó azóta is mindig szemünk előtt lebeg, mint elérendő cél, és ha összeszámoljuk az éveket, hogy hányszor voltunk közelebb hozzájuk, mint sem, akkor a mérleg szomorú eredményt fog mutatni. Nagyjából kettő a nyolchoz arányban.

1848. március 15-e egy tökéletes nap volt. Azon a reggelen Vasvári Petőfi tőrös botjával hadonászott Jókai és Petőfi közös lakásán, és amikor a szurony kirepült a botból, rezegve megállt az ajtófélfában. "Jó jel! – mondta Petőfi - A szurony hegye Bécs felé mutat."

Az idők azóta annyit változtak, hogy ma már Bécsre akkor szoktunk mutogatni, ha példát keresünk a békés, emberhez méltó, polgári demokráciára. Mert akárhogy is nézzük, egykori elnyomóink az évtizedek alatt túl tudtak lépni a saját árnyékukon, igaz, előbb is szabadultak meg a megszálló hatalomtól, mint mi magyarok.

1848 március idusán nem folyt vér. A fiatalok a fiatalokhoz mentek Fillinger  kávéházába a 12 ponttal és egy verssel, amit még senki sem ismert. Azaz Szikra Ferenc jurátus március 13-án este egy sort már látott belőle, a kezdősort: "Rajta magyar, hí a haza!" Nyomban felhívta Petőfi figyelmét arra, hogy először talpra kell állítani a magyart, és csak utána "rajta". Petőfi nem szerette, ha verseibe belebeszélnek, most azonban valami jó előérzete lehetett, mert megígérte, hogy Szikra utasítása szerint kiigazítja az első sort.

A magyar nemzetet ma nekünk kell talpra állítanunk! És ehhez semmilyen szélsőségre nincs szükségünk, akármilyen köntösbe is öltözzék. 1848-ban sem volt. Pest és Buda polgárai erőszak nélkül változtatták meg a történelmet. És elegen voltak ahhoz, hogy a múlt emberei – bár az erőszak alkalmazásához minden eszközzel rendelkeztek – visszavonulót fújjanak.

Amikor Petőfi az orovosi kar előtt elszavalta a Nemzeti dalt, a tömegből egy hang azt javasolta, menjenek Budára a cenzorhoz, írassák alá vele a pontokat és a verset, hogy ki lehessen nyomtatni.

"Cenzorhoz nem megyünk - felelte Petőfi -, nem ismerünk el többé semmi cenzort, el egyenesen a nyomdába!"

Ma már talán nem kell magyaráznunk, hogy nincs szükségünk cenzorokra, sem itt, sem máshol.

A márciusi ifjak tiszta emberek voltak. Forradalmuk azért győzedelmeskedhetett, mert ha voltak is vitáik, egyikük célja sem a puszta hatalom megszerzése volt. Ezért aztán nem is szúrták hátba egymást. Nem személyes érdekeiket akarták érvényesíteni bármi áron, nem bújtak farizeus módra mindent megmagyarázó szofisták mezébe. Nem valamely titkolt bűnüket akarták maguk mögött hagyni. Csupán szabad, független, egységes, erős, igazságos Magyarországon akartak élni. Ma sem akarunk mást!

1848 március 15-én Landerer tudta, hogy jönnek a fiatalok. Előző nap el is mondta gépmesterének, hogy nagy mennyiségű papírt áztasson be reggelre. "Hát maga csak legyen az eszénél" - mondta a nagyszakállú nyomdatulajdonos a gépmesternek - "ha kevesen lesznek az ifjak, és a nyomdaszemélyzet elbír velük, akkor ki kell verni őket. Ha sokan lesznek, Isten neki, csinálják meg, amit akarnak!" Sokan voltak.

Márpedig sokan vagyunk most is!